Koreográfus : Frenák Pál

Előadók :

Lisa Kostur
Juhász Kata
Kolozsi Viktória
Miguel Ortega
Frenák Pál
Gergely Attila
Gergye Krisztián
Dirk Schambacher
Takátsy Péter
Zambrzycki Ádám

Dramaturgia : Andy Varga
Zeneszerző : François Donato
Smink : Mavrák Krisztián
Fény : Marton János
Hang : Hajas Attila
Színpad : Ferenczi László
Alpin technika : Kovács Áron

 

Lakoma - 2001

Frenák Pál lakoma megtekintésére invitál.

A zaklatott előadás hőseit a koreográfia sajátos fejlődési útra kényszeríti. Elérkeznek az asztalhoz, ahol nem tudják, mi is vár rájuk, majd életüket tálalják fel egymásnak: a másik testéből falatoznak. A szemünk láttára alakuló belső történetek állandóan változó viszonyrendszere már-már pszichoanalitikus távlatokat nyit meg.

A Lakoma az egyszerre tudatos és tudattalan emberi lelket törésvonalai mentén, határhelyzetekben igyekszik láttatni. A játék nem határozza meg, kinek az álmait látjuk adott helyzetekben. Azt sem, hogy mibennünk ki álmodik. Váltogat az álmodó személyek és az álomlátó között, az álmok és kivetített ideálképek hatalmas labirintusába vég folyosót. Az előadásban senki sem az, aminek látszik: szerepjáték zajlik a szemünk előtt. Ezen a lakomán egyetlen vendég sem lakik jól.

 

„…levegőben tartott meredek lejtőn, rudak, lengő trapézok, zsinórpadlásból alámerülő és felemelkedő hevederekkel, gólyalábakon közlekedő táncrabszolgákkal izgatott mozgásrendszereket mutat a színpad. Sziszifoszi küzdelmek a színen. Legyőzhetetlen akadályok harcát látjuk. Nem annyira egymással és a nehézségekkel küzdenek a szereplők, inkább önmaguk képezik a beteljesedés gátját. Önmagukba zárt életre ítéltek. Keresik nyugalmukat. Keresik boldogulásukat. Keresik társukat. Keresik magukat.
Frenák legújabb műve nem sorol be azon táncszínházi ügyködések közé, ahol a mozdulatok nyelvét bőbeszédűen locsogják. Frenák tiszteli a jelentést. Tudja, a testbeszéd, a taglejtés, a süketnéma jelbeszéd értelmes közlésre szolgál. A legkisebb gesztus is jelentéssel fölruházott társulatának előadásában.”

Molnár Gál Péter (Népszabadság, 2001. március 12.)

„Nem történetet láttunk, hanem vallomást, nem táncot, hanem belső szerveződésű képeket, melyeknek sokszor egymásmellettiségük adja egyedüli létalapjukat. Mozgás és test, kultusz és áldozat. A Lakoma valójában a darab végével veszi kezdetét: ki-ki falja tovább önnön magányát.”

Mestyán Ádám (Ellenfény)